Az évek során, miközben a Szentírást tanulmányoztam, rájöttem valami elkerülhetetlenre: bárki, aki komolyan tanulmányozza a Bibliát, elkerülhetetlenül találkozik az Ó- és Újszövetség közötti – néha finom, néha nyílt – feszültséggel.
Szentírás-kutatóként nem az a küldetésem, hogy vallási álláspontot foglaljak el, hanem az, hogy megértsem és feltárjam azt, amit maga a bibliai szöveg tár fel a két nagy egység, az Ószövetség és az Újszövetség közötti folytonosság és szakadás tekintetében.
A kezdetektől fogva strukturális harmóniát látunk a testamentumok között. Mindkettőben közösek a szereplők, a próféciák és az Istennel, az igazságossággal, a bűnnel és a megváltással kapcsolatos alapelvek.
Azonban az is egyértelmű, hogy vannak súrlódási pontok – és ezeket a különbségeket évszázadok óta vitatják teológusok, történészek és bibliakutatók.
A konkordanciák: a folytonosság vonala
Kezdjük a konkordanciákkal. Mind az Ó-, mind az Újszövetség megerősíti az egy Isten, a menny és a föld teremtőjének szuverenitását (1Mózes 1:1; János 1:1-3).
Az az elképzelés, hogy Isten igazságos, szent, és szentséget vár el az emberektől, állandó. A 3Mózes 19:2-ben ezt olvassuk: „Szentek legyetek, mert én, az Úr, a ti Istenetek, szent vagyok”Péter az Újszövetségben ugyanezt a parancsot ismétli meg az 1Péter 1:16-ban.
Egy másik közös pont a megváltás ígéretének központi szerepe. A Teremtés könyve 3:15-től, ahol az ígéret az, hogy „az asszony magva széttiporja a kígyó fejét”, a János 3:16-ig, ahol az áll, hogy „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta”, a messiási remény szála fedezhető fel.
Továbbá a Sínai-hegyen adott Tízparancsolat (Exodus 20) etikáját az Újszövetség is megerősíti. Jézus, amikor a legnagyobb parancsolatról kérdezik, a Tóra alapján válaszol: szeresd Istent mindenekfelett (5Mózes 6:5), és felebarátodat, mint magadat (3Mózes 19:18). A Máté 22:37-40 rámutat, hogy a Mester nem azért jött, hogy eltörölje a Törvényt, hanem hogy szeretetben foglalja össze.
A nézeteltérések: szakadás és újraértelmezés
E szerkezeti harmónia ellenére egyértelmű teológiai és gyakorlati nézeteltérések vannak. Klasszikus példa erre az áldozati rendszer.
Az Ószövetség egy összetett áldozati rendszert vázol fel a bűnökért való engesztelésre (3Mózes 1–7), de az Újszövetség Jézust mutatja be a „Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit” (János 1:29).
A Zsidókhoz írt levél 10:4-ben ezt olvassuk: „Mert lehetetlen, hogy bikák és bakok vére elvegye a bűnöket.”, egy közvetlen érv a mózesi áldozatok örök hatékonysága ellen.
Egy másik töréspont a körülmetélés. Az Ószövetségben a körülmetélés Isten és népe közötti szövetség jele volt (1Mózes 17:10-14).
A Galatákhoz írt levél 5:6-ban azonban Pál kijelenti, hogy „Krisztus Jézusban sem a körülmetélkedésnek, sem a körülmetéletlenségnek nincs értéke, hanem a szeretet által munkálkodó hitnek.” Itt Isten népének identitását nem külső jelek, hanem a hit határozza meg újra.
A ceremoniális és étkezési törvények kezelése is eltérő. Az Ószövetségben számos törvény határozta meg, hogy mi a tiszta és mi a tisztátalan fogyasztásra (3Mózes 11).
Jézus azonban a Márk 7:18-19-ben kijelenti, hogy „Nincs semmi az emberen kívül, ami bemenve beszennyezhetné őt; hanem amik belőle jönnek ki, azok szennyezik be az embert.”, és Márk hozzáteszi: „Így minden ételt tisztának nyilvánított.” Ami egykor törvény kérdése volt, azt ma a szív dolgaként értelmezik.
Törések, amelyek egy nagyobb célra mutatnak
Még az ellentmondásai ellenére is az Újszövetség gyakran az Ószövetség beteljesedéseként mutatja be magát. Máté 5:17-ben Jézus kijelenti: „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy eltöröljem a törvényt vagy a prófétákat. Nem azért jöttem, hogy eltöröljem, hanem hogy betöltsem.” A teljesség gondolata itt, nem pedig az ellentété.
Mintha a régi szövetség csak árnyéka lenne annak, ami az újban megvalósul.
Miközben Pál leveleit tanulmányoztam, észrevettem, hogy Pál gyakran pedagógiai jellegűnek, Krisztushoz vezető „oktatónak” értelmezi a Törvényt (Galata 3:24-25).
Krisztus eljövetelével a törvény célja beteljesedik, és ezért normatív funkciója elveszíti eredeti erejét. A megigazulás, amely korábban a törvény iránti engedelmességgel volt összefüggésben, most hit által valósul meg (Róma 3:28).
Következtetés: progresszív harmónia vagy teológiai ellentmondás?
Kutatóként úgy látom, hogy a válasz a választott nézőponttól függ. Ha a Bibliát szerves egészként olvassuk, egy olyan narratív és teológiai fejlődést látunk, amelyben az Újszövetség nem mond ellent az Ószövetségnek, hanem Jézus eljövetelének fényében értelmezi azt.
Másrészt, ha elkülönítjük a szövegeket, néhány ellentmondás nyilvánvalóvá válik, és nehezen egyeztethetővé.
Végső soron az Ó- és Újszövetség kapcsolata ígéret és beteljesedés, árnyék és valóság, alap és épület kapcsolataként írható le.
A feszültség továbbra is fennáll – és talán pont ez a feszültség teszi a Szentírás tanulmányozását olyan lenyűgözővé és létfontosságúvá. Olyan emberként, aki a megértésre, nem pedig a hitre törekszik, továbbra is felfedezem ezt a gazdag és olykor paradox területet.